Adventi gyertyagyújtások (2023.12.03.)

 

Gyertyagyújtás

Adventi készületünk egyik legfontosabb eleme az adventi vasárnap estéken tartott gyertyagyújtás, amely aztán majd minden pannonhalmi diák meghatározó élményévé is válik.

A gyertyagyújtásban énekelt zsoltárok Isten dicséretére indítanak, az izaiási prófécia a várakozás lelkületébe kapcsol be bennünket, az elmélkedés pedig a várakozás aktuális vonatkozásaira hívja fel figyelmünket. A vesperás közös éneklése sokak életében érettségi után is folytatódik. Rengeteg a visszajáró öregdiák, és vannak, akik „hazaviszik” az énekeket: egyházközségük templomában vagy akár házanként éneklik újra és újra az ismerős zsoltárokat. (forrás: phbences.hu)

Gyertyagyújtás 2023

Vasárnap beköszönt az advent, kezdődik a hagyományos pannonhalmi gyertyagyújtások ideje. Az első három gyertyát az adventi vasárnapokon (dec. 3., 10., 17.) 20.30-kor gyújtjuk meg a bazilikában, míg a negyedik gyertyát dec. 19-én, kedden 17.30-kor. Sok szeretettel várjuk öregdiákjainkat a vesperásokra! (forrás: phbences.hu)

Az első adventi gyertyagyújtás

Már lobog az első láng az adventi koszorúnkon. A gimnázium 2023. december 3-án, advent első napján gyújtotta meg az első gyertyát a Szent Márton-bazilikában. Az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára – mondta Hardi Titusz atya. Teljes ünnepi beszéde alább olvasható.

„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”

 

Kedves Fiúk!

Ilyenkor advent folyamán egyre gyakrabban jut eszembe ez a zsoltárvers. Mert valahogy jellemzi nekem Karácsony ünnepét.

Hány Karácsonyom is volt? Kétféleképpen tudok számolni:

Az első egyszerű: a naptár alapján megegyezik éveim számával.

A másik számolás az emlékezeté: elkezdem felidézni magamnak életem Karácsonyait. Kezdem egy kivételessel, amikor féltem.

1981-ben kezdtem meg a noviciátust Pannonhalmán. Ahogy nőtt a kinti sötétség decemberben, úgy növekedett bennem egyfajta szomorúsággal összekötött félelem: gyermekkorom meseszép Karácsonyai után vajon milyen lesz Pannonhalmán, egy férfi szerzetesközösségben a szenteste? Ma is élesen emlékszem a bizonyosságra, mely eltöltött december 24-én: ez a közösség tud ünnepelni, érti az ünnep lényegét – itthon vagyok.

Élesen áll előttem az 1973-as év. Édesapám abban az évben vállalt munkát Algériában. Abban a muzulmán országban nem voltak adventi fények, nem volt karácsonyváró hangulat. Szüleim igyekeztek felkészíteni minket: „idén nagyon szegény és egészen egyszerű lesz a Jézuska, nem lesz Karácsonyfa, mert itt nem lehet” – mondták. De a csoda nem ismer határokat. December 24-én teljes volt a meglepetés: míg az egyik szobában várakoztunk, egyszerre megszólalt a csengő, az az éteri magasságban zengő csengő, mely minden Karácsonykor megszólalt otthon, mely minden Karácsonykor megszólalt édesanyám gyerekkorában, mely minden Karácsonykor megszólal most bátyám családjában – és mi beléptünk a szobába: ott állt a fenyőfa, feldíszítve a nagymamámtól származó 100 éves díszekkel, úgy, mint otthon. A mai napig elámulok, ha arra gondolok, milyen lelki sugallat, mekkora előrelátás kellett édesanyámnak ahhoz, hogy a nyár közepén, amikor Budapesten csomagolt az afrikai nagy útra, betegye a bőröndbe a legfontosabb karácsonyi kellékeket.

Emlékszem alsó tagozatos éveim legélesebb iskolai vitájára. Egy decemberi napon az osztály két részre szakadt: az egyik azt állította, hogy a Karácsonyfát és az ajándékokat a szülők hozzák, a másik fél, velem az élen: azt állította, hogy azt a Jézuska hozza – jó, néhány családban az angyalkák –, de ezt még el tudtam fogadni. A vita már-már tettlegességig fajult, amikor a tanító néni közbelépett és megtiltotta, hogy erről tovább vitatkozzunk, mondván: „mindenkinek igaza van”. Utólag azért elhangzott még egy mondat a részünkről: lehet, hogy nálatok a szülők hozzák az ajándékokat, nálunk a Jézuska.

Kisgyerekként nagyon vártam a Karácsonyt. Számoltam a napokat, számoltam a gyertyákat a koszorún. Hányat kell még aludni – tettem fel a kérdést újra és újra anyukámnak. Mert az a nap, a maga rituáléjával, az az ünnepek ünnepe volt számomra. December 24-én először is nagyon jól kellett viselkednünk, hogy az angyalkák tudjanak dolgozni. Már délelőtt édesapám elvitt a nagymamámhoz minket, kicsiket, ahol francia hagymalevest kellett ebédelni, majd jött a legnehezebb, le kellett feküdni aludni. De hát ki tud aludni december 24-én délután, amikor már karnyújtásnyira van a Jézuska? Aztán apukám megjött, még kényelmesen beszélgett nagymamámmal, mi már tűkön ültünk, majd elindultunk a Csörsz utcából, hogy nagy kerülővel megérkezzünk a Hertelendy utcába, ahol laktunk. Közben édesapám, okos felnőtt, aki ismerte az angyalkák járását, folyton mutatta a jeleket, hogy merre is jártak már. Egy kapualjban szaloncukrot hagytak nekünk, egy ablak mélyedésében díszeket találtunk, amiket mi tehetünk majd fel a Karácsonyfára. Amikor megérkeztünk még mindig nem volt szabad bemenni a nagyszobába, a gyerekszobában kellett várnunk, hogy megszólaljon a csengő, az a bizonyos kis csengő az éterien magas hangján, és akkor beléphettünk a nagyszobába, ahol ott állt a fenyőfa, ragyogtak rajta a gyertyák, égtek a csillagszórók és énekeltük: Mennyből az angyal.

Emlékszem, egyszer, miután megjött a Jézuska, külön vonultam és a gyerekszobából, a sötétből személtem az ünnepet. De nem sokáig maradtam egyedül, édesanyám szavára lettem figyelmes: Gáborkám, hol vagy? És olyan jó volt visszamenni testvéreim közé, és együtt lenni, együtt örülni az ajándékoknak, együtt meglepődni, együtt rácsodálkozni, együtt nevetni és játszani, mert az az ünnep, hogy együtt vagyunk. Mert az az ünnep, amikor megtestesülünk egymás számára. Amikor mi is képessé válunk arra, hogy úgy cselekedjünk, ahogy a mi Urunk Jézus tett: testté lett érettünk, emberré lett érettünk, hogy közösségben lehessen mivelünk. Az az ünnep, amikor képessé válunk közösségben élnünk egymással.

Azóta is számolom az Úr jótéteményeit, és levetett saruval tudom csak elmondani nektek: bizony végtelen a számuk. Végtelen a saját életemben tapasztalt szám, ahogy végtelen emlékezetemben a Karácsonyok száma.

„Számold az Úr tetteit, szívedet emlékeztesd, számold az Úr jótéteményeit s meg fogod látni imádságodban, hogy a számuk végtelen.”

(forrás: phbences.hu)

A 2. gyertya - Tegyük a görbét egyenessé!

„Ha tényleg várakozunk Istenre, ha tényleg szeretnénk tőle valamit, akkor először a lelki egyenességre van szükségünk. Adventben jelentse számunkra az útkészítés a szavak kiegyenesítését, a létünk kendőzetlenségét abban a környezetben, ahova Isten helyezett: családunkban, iskolai és osztályközösségünkben, baráti kapcsolatainkban” – mondta István testvér advent második vasárnapján. Elmélkedését teljes egészében közöljük.

Tegyük a görbét egyenessé!

            Az Isten által megszólított és meghívott ember útra kel. Nem tehet mást, minthogy válaszoljon Isten hívására. Amint Ábrahámot egy sajátos útra állította, úgy minket is kimozdít megszokott kereteinkből, hiszen a hit egy sajátos úttal rendelkezik. Rálépünk és elindulunk rajta. Mint egy turista ösvényen, olykor felbukkannak az irányt mutató táblák, de az is lehet, hogy egyszerre csak elfogynak a jelzések. Nincs más esélyünk csak eddigi tapasztalataink és hitünk, hogy hazatalálunk. Ez az adventi vándorlás.

            Isten azt üzeni Izajás prófétán keresztül ma nekünk, hogy a pusztában készítsünk utat. Nem kitaposott ösvényre hív, hanem olyan útra, amelyen nekünk is meg kell emelnünk a szikladarabokat, mert csak így haladunk előre. Miközben haladunk ezen az úton, bennünk különböző folyamatok indulnak el.

            Ha valaki foglakozott Isten létének akár csak a gondolatával is, biztosan felmerült benne, vajon meddig tart az ember hatásköre, és hol kezdődik Istené? Vajon van-e értelme bármit is tenni, ha Isten úgyis hatalmas? Ha a mi dolgunk az Úr útjának készítése, hol van ebben Isten? Az adventi várakozás tényleg olyan fontos, hisz karácsony évről évre eljön? Mit várunk ezen?

            A mai szakaszban a próféta a völgy és a hegy képén keresztül talán megvilágítja számunkra a választ.

Idézzük most fel azt, amit fizika órán tanultunk a fényről: tudjuk, hogy a fény mindig egyenes irányban terjed. Tehát, ha beengedem a fényt egy helyiségbe, de megakadályozom, hogy egyenes irányba terjedjen – például egy tárggyal – akkor a fény bármilyen erős legyen, nem fog világítani. A fény erejéhez nem kell hozzátennünk semmit sem. Azonban a fényt egyenesen kell fogadnunk.

            A mai vasárnap evangéliumi szakaszában Keresztelő Jánosról hallhattunk. Izajás prófétát idézi. Keresztelő János – Jézus előhírnöke – őszinte ember volt, aki egyenesen vállalta fel az igazságot. Azt mondta: Jézust egyenes úton lehet befogadni, nem kisebb vagy nagyobb taktikákkal.

            Az idei advent első napjaiban nagyon erőteljesen megfogalmazódott bennem egy gondolat: hiábavaló minden advent eleji elhatározásom, fogadalmam, hagyományápolásom, korán kelésem, virrasztásom, ha nem veszem komolyan azt az egyenességet, amire Isten hív – enélkül mindezek csak üres cicomák maradnak számomra. Nem áldozatocskákra, kis elhatározásokra van szükség (ámbár ezek is fontosak, félreértés ne essék!), hanem egyenes, világos gondolatokra; őszinteségre.

            Hisz a fény csak egyenesen terjed. Ha tényleg várakozunk Istenre, ha tényleg szeretnénk tőle valamit, akkor először a lelki egyenességre van szükségünk. Adventben jelentse számunkra az útkészítés a szavak kiegyenesítését, a létünk kendőzetlenségét abban a környezetben, ahova Isten helyezett: családunkban, iskolai és osztályközösségünkben, baráti kapcsolatainkban.

            De hát ki képes erre? Jogosan mondhatná most valaki közületek, hogy Keresztelő Jánosnak ez könnyen ment: remete életet élt a pusztába, a társadalomból kivonulva. Mi ezt nem tehetjük meg, még annak ellenére sem, hogy egy dombtetőre épült bencés monostorban és annak gimnáziumában töltjük mindennapjainkat.

Én mégis arra hívlak titeket, hogy gondoljunk jobban bele abba a képbe, amit Izajás próféta használ. Ez az út képe. Nyilván nem egy autópályára gondoltak akkor, hanem egy olyan ösvényre, amely ember által rendszeresen járható. Ha ezzel a képpel eljátszunk, azt mondhatjuk, hogy Isten nem egy repülőgépen jön el. Nem repül bele egy egészen más világba, ahol aztán mindent felforgat alaposan. Nem is settenkedve jön el sziklamászó kötéllel és bozótvágó késsel, egy olyan helyen, ahol senki nem járt. Nem álomban jön, hanem az istálló, a vándorlét valóságában. Ő egy olyan úton jön el, amelyen te is és én is nap mint nap közlekedünk, és ahol formálódunk. Ő egy járható úton jön, ahol átlagos emberi tempóban lehet közlekedni. Kőről kőre rakom a lábamat. Taposom az ösvényt izzadsággal, fáradsággal. Ez azt jelenti, hogy elhatározásról elhatározásra, imáról imára haladunk az úton, amelyen eljön az Úr.

Ez a haladás nem csupán öncélú, nem csak arról szól, hogy nekem kell az Úrral találkoznom, hanem másokkal együtt haladok vagy másokat is hívogatok erre a találkozásra, ha már megtapasztaltam az útonlétet.

Régi adventi élményeim közé tartozik egy kedves szokásunk, amit az otthoni egyházközségünkben sok éven keresztül átélhettem. Karácsony ünnepét megelőző utolsó adventi estéken végigjártuk néhányan szülőfalum utcáit – földes vagy kavicsos útjait – képeslapokat, illetve rövid és mély tartalmú karácsonyi történeteket helyezve el egy-egy ház kapujába. Az útkészítés képéhez számomra ez az élmény szorosan hozzáfűződik. Sötétség. A kéményekből szálló füst szaga. Ablakokból kiszivárgó esti fények és szülőfalum útjai, amelyeket végig jártunk azon az estén, azért, hogy másokat is hívogassunk arra az útra, amely a betlehemi jászolhoz vezet, amely valódi tartalmat ad az ünnepnek és tulajdonképpen az emberi létnek.

Kedves testvérek, kedves fiúk! Beléptünk advent második hetébe. Ezt jelzi a koszorún meggyújtott második gyertya, a reménység lángja. A reménység mellett még egy buzdítást is kapunk ettől a lángtól, mégpedig azt, hogy tegyük a görbét egyenessé! Vegyük el életünkből azt, ami kilóg, ami akadályozza a fényt! Töltsük fel a völgyeket! A bizonytalanság, tétlenség, türelmetlenség helyére hadd költözzön bizakodás és reménység, hogy az Úr jön! Készítsük az útját és várjuk Őt!

Marana tha! Jövel, Uram Jézus!

„Ki vagy Te?” – elmélkedés advent 3. vasárnapján

„Az Úr útját, az Úrral kialakuló barátság útját leginkább talán úgy egyengethetjük, hogy az embertársunknak felebarátja leszünk – mondjuk Tours-i Szent Márton módjára. Például a mezítelent felruházva, aztán az éhezőt megetetve, a szomjazót megitatva, a jövevényt befogadva, a beteget látogatva, a bebörtönzöttet felkeresve – a rászorulók szükségén enyhítve. Ahogyan Jézus Krisztus is tette…” – mondta Tóta Benedek egyetemi tanár advent 3. vasárnapján. A Pannonhalmi Szemle szerkesztőjének a gimnázium gyertyagyújtásán elhangozott elmélkedését változtatás nélkül közöljük.

Kedves Atyák, idősebb és ifjabb Diáktársak, Nővérek és Testvérek!

Tanulók vagyunk mindnyájan. Tanulók a klasszikus értelemben – a szervezett oktatás keretei között. Tanulók a közmondás értelmében: a jó pap holtig tanul. Tanulók a kortárs oktatáspolitika irányelve szerint – az élethosszig tartó tanulás értelmében. Tanulókként tanúi vagyunk az újnak. Tanulókként tanúskodunk az új érkezéséről. Tanulókként tanúságot teszünk arról, hogy az új eljövetelét várjuk.

A tanúságtevőknek Keresztelő János mutat utat tanúságtételével. Eljönnek hozzá a tekintélyesek, és kérdőre vonják. A hitelesítésre jogosult papok és a törvénytanító leviták választ várnak a kérdésre: „Ki vagy te?” A világosságról tanúságot tevő Keresztelő a válaszában világosan ’megvallotta, nem tagadta, azaz erősen állítva megvallotta’, hogy ő nem a Krisztus, nem Illés, és nem is a Próféta. A Keresztelő nem evilági megváltó király, nem mennyei közélettisztító, nem alkotmányozó-törvényhozó-felszabadító népvezér. Ő csak a hang. A Szó hangja, az Ige hangja. ’Amit kiált, úgy kiáltja, hogy egy szó előtt jár, egy szó jön utána, követként utat csinál, várja, ki jön utána.’ „Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!”

A messianizmus és a profétizmus iránt nem igazán fogékony írástudó farizeusok kérdése pedig röviden ez: ’miért teszed, amit teszel?’ Másként fogalmazva: ’mi végre vagy a világon?’ Vagy újrafogalmazva: ’mi végre jöttél világra?’ János válasza ismerős: csak vízzel keresztelni, mert majd eljön, aki Szentlélekkel fog keresztelni.

Keresztelő János csak hang, ő csak vízzel dolgozik. A kivagyiságát és mivagyiságát firtató kérdésekre saját helyiértéke tudatában válaszol: csak ez, csak azzal. Tanulókhoz illő módon becenevet adhatnánk neki. Mellékneve ez lehetne: Csak. Csak Keresztelő János. Keresztelő Csak János. Keresztelő János Csak. És ezt a csekélységet – a csakságot – ő vállalja, nem tagadja, megvallja.

Hadd idézzem most a tanúságtevő Keresztelő Jánosra vonatkoztatva a boldog emlékű Géher István tanár úr első kötetéből az egyik rövid versét. A címe: „Egy pecsétgyűrű körirata – két olvasat”. A vers maga pedig így hangzik: „úgy lehetsz, hogy nem vagy Csak – vagy Csak úgy lehetsz, hogy nem”.

Ezt a gondolatot, ezt a megfontolást, ezt az életalakító elvet Keresztelő János feleleveníti később, amikor visszautal arra, amit megvallott, nem tagadott, hanem inkább vállalt, hogy tudniillik ő nem a Krisztus, hanem az, aki Előtte küldetett el. Ebben a megismételt helyzetértékelésben ezt halljuk Keresztelő János Csaktól: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Ekkor azonban nemcsak ezt mondja, hanem egy újabb választ is ad arra a kérdésre, hogy ’ki vagy te?’ Részben feloldva a képes nyelvet, megtudjuk: a Keresztelő a Krisztus barátja. Jézus Krisztus viszontválasza erre: „asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.” Ez ám a jó barát! Nagyon értékeli a barátját! Krisztus barátja pedig ennek a barátságnak örömmel örül, hiszen öröme – miután Krisztus közeledtére már anyja méhében ujjongva moccant –, az öröme most beteljesedett.

A Keresztelő az ehhez a barátsághoz vezető utat készítette elő, csak ezt az utat járta be, a barátságnak ezt az útját ajánlja nekünk is. A Keresztelő úgy tette meg ezt az utat, hogy csak erre válaszolt: ki vagy te – és – mi végre vagy? A kérdés nekem és neked is szól: ki vagy te – és – mi végre vagy? Mikor lesz végre ez a válaszunk: Krisztus barátja vagyok! A Keresztelő hangjából az erre vezető választ is kihallhatjuk: egyengessük az Úr útját! De hogyan? Milyen úton-módon?

Az Úr útját, az Úrral kialakuló barátság útját leginkább talán úgy egyengethetjük, hogy az embertársunknak felebarátja leszünk – mondjuk Tours-i Szent Márton módjára. Például a mezítelent felruházva, aztán az éhezőt megetetve, a szomjazót megitatva, a jövevényt befogadva, a beteget látogatva, a bebörtönzöttet felkeresve – a rászorulók szükségén enyhítve. Ahogyan Jézus Krisztus is tette; akinek a ruháját érintve gyógyulás történt, és aki ruhájától megfosztva üdvösségbe öltöztetett minket; aki az éhezőknek kenyeret osztott, és akinek az utolsó vacsora a saját éhségét és szomját is csillapította; aki a kereszten szomjúhozott, de aki a szamáriai asszonynak és a benne hívőknek már élő vizet ígért; akit útja során Mária-Márta-és-Lázár befogadott, és aki az Atya által hozzá küldötteket – a különféle bűnösöket is – magához vette; aki a bebörtönzött Keresztelőt szavával-üzenetével felkereste és megvigasztalta, és aki sem az őt felkeresőt és fogságba juttatót, sem azt, aki őt a fogságban felkereste, de megtagadta, nem ítélte el. Amikor ezt a tanúságtevő felebaráti utat keressük és követjük, megtanuljuk, hogy ez a krisztusi út vezet el bennünket oda, hogy Krisztus barátai legyünk, és így a mi örömünk és az Úr öröme teljes legyen. Másokban jön elénk Krisztus, és mások számára bennünk érkezik el Krisztus. Így amint a madarat tolláról, úgy az embert barátjáról ismerik meg. Télvíz idején a madarakat folyamatosan etetni kell, hogy életben maradjanak. A krisztusi barátságot pedig a biztonságot jelentő, szüntelen készséggel gyakorolt szeretet, a jó cselekedetek, az irgalmasság tettei éltetik. Ennek örül az ember, és Isten is örül. A legnagyobb – isteni – öröm, az emberekért, az emberiségért tenni a jót. Amikor ezt tesszük, Krisztus így szólít majd minket: „Ti a barátaim vagytok.”

Krisztussal fennálló barátságuk miatt Keresztelő Szent János és Tours-i Szent Márton kitüntetett figyelmet kapott Szent Benedek életében, aki mindegyikőjük tiszteletére egy-egy szentélyt emelt monostorában, Cassinum hegyén. Az ő példájuk is szerepet játszhatott abban, hogy Szent Benedek – Isten embere – Krisztus barátja lett. Ennek áthagyományozott jele Pannonia Szent Hegyén Keresztelő Szent János barokkori ábrázolása a refektóriumban és a kriptakápolnában, illetve ennek a Bazilikának a titulusa, továbbá Tours-i Szent Márton ereklyéje itt, az altemplomban, és csak említve most Szent Márton-heti akciótokat – amiért Krisztus így szól hozzátok: „Barátaimnak mondalak benneteket” – „hogy örömöm bennetek legyen, és örömötök teljessé legyen.”

Halljuk hát a kérdést: Ki vagy te?

A válaszunk ez lehet: bencés barátok vagyunk Keresztelő Szent János és Tours-i Szent Márton példájára, akik Krisztus barátai.

„Övezzük fel tehát derekunkat hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával, és az evangélium vezetésével járjuk az ő útjait,” mert „ez illik azokhoz, akik Krisztusnál semmit kedvesebbnek nem tartanak.”

Legyünk hát mindnyájan Krisztus barátai, és akkor megtanuljuk, kik vagyunk és mi végre vagyunk a világon, hogy egy egész életen át tanúságot tudjunk tenni az Úr érkezéséről. Ámen!

A második születés – a 4. gyertyagyújtás

Jelenlegi és volt diákjainkkal, a bencés szerzetesközösséggel, szülőkkel, pedagógusokkal és Pannonhalmi Főapátság munkatársaival közösen tartotta meg iskolánk a 4. adventi gyertyagyújtást még a fiúk hazautazása előtt. Különösen megkapó volt idén is, ahogy a bazilika sötétségét az adventi koszorúról vett és egymásnak továbbadott gyertyaláng megtörte, majd fénybe borította az egész templomot. Az ünnepen Ambrus atya, a Főapátság legidősebb szerzetese mondott beszédet, amit az alábbiakban teljes egészében közlünk.

Nem töri össze véglegesen a megroppant nádszálat, és a füstölgő mécsest nem oltja ki, mert hiszen ő is ezt a létmódot választotta, amikor megszületett az első karácsonykor. Vállalta a kiszolgáltatott emberiséget, a törékeny emberiséget, és elindult a második születés útján. Elindult, hogy bennünket is magával vigyen, hogy megszülessünk Isten országa számára, hogy felnőttek legyünk végül Krisztus mértéke szerint.

Velünk tart, sokféle ajándékával segít bennünket ebben a második születésben. Nagyon sokféle és néha nagyon váratlan ajándékokkal. Nagyjából egy hete kicsit váratlanul egy filmet (The Holdovers) kaptunk ajándékba, ennek a második születésnek a képeivel. A mi második születésünk képeivel.

Egy bentlakásos amerikai kollégiumban játszódik a történet. Az elején együtt vagyunk a karácsonyi szünetre induló gyerekekkel. Mintha a mi dísztermünk lenne az a kápolna. Összegyűlnek énekelnek, egyfajta derűs, lelkes türelmetlenséggel, és aztán elindul mindenki a maga közössége felé. Végül három ember marad ott. Ennek a három embernek a második születését látjuk, és ez a három ember bennünk van. Ezért izgalmas ez a történet, amit most próbálok megosztani, de természetesen egy filmet csak úgy lehet birtokba venni, ha megnézzük.

Hárman maradnak ott a diákotthonban. Egy fiú, akinek összedől a családi háttere, és az utolsó pillanatokban derül ki, hogy osztálytársaihoz se mehet el. A senki földjén van ő már jó ideje, életkora és sajátos személyes körülményei miatt is. Aztán ott marad egy szakácsnő, aki nehéz özvegysége után most még egyetlen gyermekét is elveszítette, és nem akar gyászával másokat terhelni. És a legizgalmasabb figura egy öregedő tanár, aki egész életét ebben az iskolában töltötte. Itt volt tanuló és itt maradt tanárként is. Akinek nagyon alkalmatlan testi-lelki tulajdonságai vannak. Nem alkalmas igazán erre a közösségi életre. Él-hal a tanárokért, a tanítványaiért, mindent megtesz értük, de mindig minden visszájára sül el. A második születés útján nagyon megrekedt, azt kell mondani a zsugorodás útján van már.

Ők maradnak ott az iskolában. A tanár egy kicsit büntetésként, az igazgató megbízásából kell vigyáznia az egyetlen fiúra. Elbúcsúznak egymástól a gyerekek, és egy csökkentett üzemmódra kapcsol az iskola. Tragikomikus módon még a fenyőfát is eladja az iskola az ünnepség után, mert az már úgyis felesleges, és karácsony előtt még újra lehet hasznosítani. Ott marad a három szereplő. A két férfi a zorddá váló környezetben még inkább elkezd küzdeni egymással. Ebben már nagy gyakorlatuk van az elmúlt hetek, sőt évek gyakorlata. Ott van a szakácsnő, aki maga is kínlódik és szenved , megrekedt az emberré születésben. Anyasága Isten eszköze lesz arra, hogy bár maga is segítségre szorul, mégiscsak elindítsa a születés útján, folytassa a második születést ezzel a két férfival. Aztán csodálatosan szépek és megrendítőek a képek, ahogy a küzdelem lassan átmegy támogatásába, és egymásra talál ez a két férfi – a fiatal fiú és az öregedő tanár – és a szakácsnő. A nagyon alkalmatlanul induló karácsony hihetetlen gazdagsággal fejeződik be.

Mindannyian a megrekedés után elindulnak Jézus szándéka szerint és Jézus segítségével, a születés folytatásával az emberré válás, az egyre teljesebb emberré válás folytatásával. Nagyon drámai, hogy ez a tanár számára azt jelenti, hogy el kell hagynia azt az iskolát, ahol egyedül otthon volt, de érezzük, hogy ő most már mindenütt otthon lesz, mert elindult a felnőttség felé, és olyan felnőtté lett, akinek mindenütt otthona lehet, ahol emberek vannak.

Nincsenek alkalmatlan karácsonyok, erre tanít bennünket ez a történet. Nincs olyan, amikor rosszul jönnek össze a dolgok. Jézus, aki nagyon alkalmatlan körülmények között született, és nagyon alkalmatlan körülmények között folytatódott is az élete, velünk tart egész életünk folyamán. Hogy még ha megreked is közben második születésünk folyamata, azért ez csak egy megtorpanás legyen, hogy az Ő segítségével együtt tudjunk menni tovább azon az úton, amin Ő megy, amiért vállalta az embersorsunkat. Ezért nem lesz alkalmatlan senki számára se ez az idei karácsony sem. Mindegyikünknek felkínálja Jézussal, Jézus segítségével a felnőtté válás lehetőségét.

 

A megkapó liturgia pedig YouTube csatornánkon teljes egészében visszanézhető.

A gyertyagyújtás énekei

Fényképek